Zoé olyan gyorsan mozgott, ahogy csak tudott, pedig nem volt egyszerű úgy becsukni a zsalukat, hogy közben a baltát se tegye le, és fél szemmel a háta mögé is figyeljen. Legalább plusz egy kézre szüksége lett volna ahhoz, hogy mindezt biztonságosan és gyorsan véghezvigye. Közben borzasztóan félt és nem csak attól, hogy az ügyetlen kapkodás közben a baltát is a lábába állítja.

Két nagy ablak volt a házon, mindkettőn egy-egy zsalugáter, tehát összesen négy. Szerencsére nagyon jól karbantartott épület volt, de így is befagyott kissé az összes zsalu. Végül némi rángatás után azért mégis engedelmeskedtek.

Zoé máris jobban érezte magát; elindult a bejárat felé, amikor hirtelen reccsenést hallott a háta mögött. Úgy érzete, hogy megáll a szíve. Elengedte a zsalut és mindkét kezével megmarkolta a baltát. Nem tudta eldönteni, hogy kiabáljon vagy maradjon inkább mozdulatlan? Végül ez utóbbi mellett döntött, lélegzetvisszafojtva figyelt.

Pörögtek a másodpercek, de nem történt semmi, csak a hó zuhogott tovább és most már látványosan egyre sötétebb lett. Zoé továbbra is kapáló szívvel, de lassan leengedte a kezét. A jobba továbbra is szorította a baltát, a ballal pedig kinyitotta az ajtót és behátrált a házba. Ráfordította a zárat majd a falnak dőlve próbált megnyugodni.

Megoldotta. A jelen körülmények között, este, megragadta a baltát, majd teljesen egyedül kiment az erdő közepén álló házból, becsukta a zsalukat és visszajött. Nem bújt el, nem várta, hogy más oldja meg helyette, hanem ügyes volt és bátor, mint egy férfi. Vagy egy olyan, nő, mint Nikol. A barátnője most biztos nagyon büszke lenne rá.



A zsaluk becsukása után nőtt kissé a biztonságérzete, de annyira azért mégsem, hogy le merjen vetkőzni, pláne, hogy elmenjen zuhanyozni. A gondolatától is rettegett, hogy a valaki vagy valami akkor törjön rá, amikor ruhátlan. Csak a csizmát és a kabátot vette le, magára húzta a takarót, majd az összecsukott kanapén kuporodva próbált elaludni. Muszáj legalább egy keveset pihennie, hogy holnap gondolkodni tudjon. Ráadásul, ha ébren kell vergődnie egy egész, végtelenül hosszúnak ígérkező éjszakán át, abba beleőrül.

Bár úgy érezte, hogy végül mégsem aludt semmit, mégis elbóbiskolhatott, mert az egyik zsalugáteren egy éles fénycsík világított be, amikor kinyitotta a szemét. Tehát végre reggel van! Az éjszakát is átvészelte teljesen egyedül, ez egy újabb eredmény. Nem is akármilyen.

Első mozdulata a balta utáni tapogatózás volt, amit mindenhova cipelt azóta, hogy megkaparintotta. Természetesen azzal is tért nyugovóra, éjjel pedig a mosdóba is magával vitte, amikor ki kellett mennie. Ebbe kapaszkodott, szó szerint és átvitt értelemben is.

Feltápászkodott a kanapéról és halkan lépdelve körbejárta a házat. Az egész összesen két helyiségből állt, egy szobából és egy fürdőszobából. A szoba egyik sarkában állt egy kis konyhasarok, amit pult választott el a nappalitól és a hatalmas ággyá nyitható kanapéból. Zoé most nem nyitotta ki, egyedül bőven elfért rajta így is.

Először egyáltalán nem tetszett neki, hogy nincs több, különálló helyiség, de most már határozottan örült neki, így sokkal jobban átlátta az egészet. A zár érintetlen volt, az ablakok szintén, de azért benézett az összes nagyobb szekrénybe is. Nem lapult benne senki, se ember, se állat, persze néhány kisebb pókot leszámítva, amiktől Zoé azért hátrahőkölt, de ennél nagyobb baja most ne legyen, ezzel nyugtatta magát.

A gyomra most már kifejezetten fájt a savtól, muszáj volt ennie valamit. A pulton még ott álltak azok az élelmiszerek, amiket David csomagolt az utazásra. Zoé nem hozott semmit, ő otthon még naivan hitte, hogy majd étteremben fognak enni, vagy ha nem, akkor is lesz lehetőségük vásárolni. David persze tudta, hogy nem így lesz, ezért készült, méghozzá nem is akármennyire.

A pulton volt többféle keksz, mogyoróvaj, lekvár, áfonyás muffin, csokoládé, kávé, szeletelt kenyér, ananász, a hűtőben volt tej, joghurt, vaj, sajt, olajbogyó, bébi kukorica, tojás, bacon, füstölt lazac, krumpli saláta és egy hatalmas sült sonka. Zoénak leesett az álla, amikor megérkezésük után a férfi elkezdett kipakolni és meglátta, hogy mennyi mindent vásárolt az útra. Nála otthon sincs összesen ennyi minden, legalábbis nem egyszerre.

Hosszas tanakodás után végül megvajazott magának egy szelet kenyeret, rádobott egy kis sajtot és főzött egy nagy adag kávét. Képtelen lett volna most nyugodtan ülve megreggelizni, ezért csak öltözködés közben rágott egy-egy falatot és öblítette le kávéval.

Mire minden elfogyott, ő is készen állt arra, hogy kimerészkedjen a házból. Most is nagyon félt, de már sokkal összeszedettebbnek érezte magát, mint tegnap. Arra jutott, hogy próbál hideg fejjel gondolkodni és csak a tényekből kiindulni.

Ami egyelőre biztosan tény, hogy David eltűnt, az éjjel se jött vissza a házba, illetve tegnap délután egy nagy, piros, vérnek látszó tócsát talált kint a hóban, amiben valószínűleg ott volt a férfi nyaklánca.

A lehető leghalkabban elfordította a zárban a kulcsot és miközben jobb kezében fogta a hűséges társává váló baltát, a ballal óvatosan lenyomta a kilincset. Komoly erőt kellett kifejtenie, mivel az éjjel annyi hó esett, hogy alig akart mozdulni. Végül a lábával feszítve tudta csak kinyitni annyira, hogy kiférjen.

Óvatosan körbenézett, de nem látott mást, csak hófehér havat. Egészen elvakította a szikrázó csillogás. Már nem esett. Némileg megnyugtatta a tudat, hogy órák óta biztosan senki nem járt a ház körüli tisztáson, hiszen az előtte elterülő fehérség olyan sima volt, mint egy feszített víztükrű uszoda, még madár lábnyomokat sem látott rajta.

A fél méternél is magasabb hóba próbált előre jutni és megkeresni azt a helyet, ahol tegnap a vörös tócsát látta. Amikor körülbelül odaért, a baltával próbálta óvatosan elsimítani a havat. Egy ideje söprögetett már, amikor egyszer csak a hó színe vörössé és tömörebben kristályossá vált. Megtalálta. Nem álmodta – éjjel már ez is felmerült benne – most is ott volt.



Émelyegni kezdett, amikor arra gondolt, hogy lehetséges, hogy éppen David vérében turkál. De folytatnia kellett. Amikor a megfagyott vér egyre sűrűbbé vált, Zoén nem bírta tovább és öklendezni kezdett. Kis szünet után azonban ismét összeszedte magát és tovább folytatta. Megint legyőzte önmagát és ez ismét eltöltötte némi büszkeséggel és erővel.

Végül egyszer csak megcsillant valami: David nyaklánca. Óvatosan kihúzta a véres hóból és látta, hogy a lánc elszakadt. Most már nagyon erős rosszullét tört rá. Amilyen gyorsan csak tudott, berohant a házba, egészen a mosdóig. Felcsapta a wc tetejét és kijött előle minden, amit reggel megevett.

Remegve lehúzta a kezéről a véres kesztyűjét és bedobta a mosdóba, aztán a vízcsap alá tette a nyakláncot és nagyon hosszan áztatta, akárcsak a kezét és közben hisztérikus zokogásba kezdett. Fel akart ébredni ebből a borzasztó álomból. De ez nem egy álom volt.

Miután kissé megnyugodott és megmosta az arcát meg kellett hoznia azt a döntést, amitől rettegett: elindulni és megpróbálni visszatalálni az autójukhoz. Nem maradhat itt a végtelenségig. Persze esélyes, hogy Joe – legkorábban – három nap múlva eljön és megnézi, hogy milyen állapotokat hagytak a vendégházában és kitakarít, de mi van, ha ez mégsem történik meg? Ha utánuk éppen nem vette ki senki más a házat és talán hetekig nem jár erre senki.

Akárhogy is, úgy kell útnak indulnia, hogy ha valami baj éri, akkor meg tudja oldani. Ha eltéved, vagy nem talál vissza. Azzal persze nem lenne baj, ha máshova találna el az autó helyett, ha például egy rendőrőrsre, vagy bármilyen civilizált helyre, emberek közé.  Vagy bárhova, ahol van végre térerő.

Zoé csak egy kis bőröndöt hozott magával, azt nem hurcolhatja végig az erdőben, inkább David hátizsákját fogja kölcsönvenni. Kivette a szekrényből és átnézte a tartalmát. Normális körülmények között nem tenne ilyet, de ez most szükséghelyzet volt.

A táskában nem sok minden volt: David iratai, pénztárca, némi készpénz, pár bankkártya, a kocsi kulcsa, illetve pár ruhadarab. Semmi kompromittáló fénykép, vagy bármi más, amitől hátrahőkölhetett volna azzal, hogy „hűha, ezt aztán nem gondoltam volna”. Minden teljesen normálisnak tűnt. A kulcsot kivéve az összes cuccot kiszedte belőle és a sajátjaival töltötte meg. Pakolt meleg ruhát, váltócipőt, enni- és innivalót, egy zseblámpát, amit a házban talált és plusz elemeket is. Elrakta persze a telefonját, amit szerencsére már akkor kikapcsolt, amikor rájött, hogy sem áram, sem térerő nincs a házban, így biztosan nem merült le.

A konyhaszekrény fiókjában talált késeket, amiből egy nagyobb méretűt a táskába tett, illetve két doboz gyufát, gyógyszert, kötszert és a saját iratait. Nem volt nagy túrázó – sőt, gyakorlatilag semmilyen – ezért biztos volt benne, hogy több fontos dolgot elfelejt, de hiába törte a fejét, nem jutott már más az eszébe. És talán itt nem is volt már semmi olyan, amit magával vihetett volna, hiszen nem erdei túrára készültek.

Utoljára még kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, ahol egy kis prospektust talált, amelyet Joe készítetett a házába érkező turistáknak. Már korábban is látta, de eddig nem tulajdonított neki túlzott figyelmet, most azonban átlapozta, hátha talál benne valami környékre vonatkozó hasznos információt is. Talált.

Például azt, hogy erre medvék ugyan nem élnek, hiúzok viszont igen, méghozzá nem is kis számban. Elméletileg nem támadnak emberre – sokkal inkább őzre vadásznak – de azért a katalógus is figyelemre inti a túrázókat. Vajon lehetséges, hogy tegnap egy hiúzt hallott?  És ha Davidet is egy ilyen állat hurcolta el? Vajon hányan állnak éppen most is lesben állva a fák között? Zoé igyekezett nem gondolni erre. Ritkán támadnak emberre. Most sem fognak. Most biztos, hogy nem.

Vaddisznók is élnek az erdőben – olvasta tovább a katalógust – tőlük még inkább óva int az írás, de ők nem étkezés céljából támadnak, hanem akkor, ha például a kicsinyeiket érzik veszélyben. Februártól májusig tart az ellési időszakuk, úgyhogy akár már bóklászhatnak az erdőben bébi malacok is. Viszont ha ők támadtak volna Davidre, a testét otthagyták volna. Vagy mégsem? Zoé túl sok mindent nem tudott még a házi disznókról sem, nem, hogy a vadakról.

A katalógus végén talált egy kis térképet is, aminek viszont nagyon megörült. A közepén volt Joe Pihenőháza, ahova összesen egy út vezetett. Ez az út körülbelül kétszáz méter távolságban háromfelé ágazott: az egyik egy néhány házból álló kis település irányába, a másik egy nagyobb városhoz, a harmadik pedig délnek, az autópálya felé. Ők ez utóbbi felől érkeztek, tehát az autót valahol ott rakták le, mivel utána már csak gyalog lehetett a házat megközelíteni.

Elméletileg meg van tehát a cél, most már csak követni kell az utat és meg lesz az autó is. Csak érjen oda valahogy egészben.

Az online regény további részei



http://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2018/12/regeny-havasfa-1024x768.jpghttp://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2018/12/regeny-havasfa-250x250.jpgAntal Viktóriaonline regényZoé olyan gyorsan mozgott, ahogy csak tudott, pedig nem volt egyszerű úgy becsukni a zsalukat, hogy közben a baltát se tegye le, és fél szemmel a háta mögé is figyeljen. Legalább plusz egy kézre szüksége lett volna ahhoz, hogy mindezt biztonságosan és gyorsan véghezvigye. Közben borzasztóan félt és nem...Gasztronómia, életmód és ami még belefér