Zoé bezárta maga mögött a faház ajtaját és elindult azon a kis úton, amiről azt remélte, hogy visszavezet David autójához. Még utoljára hátra nézett, mintha azt várná, hogy a férfi egyszer csak mégis előugrik a ház mögül azzal, hogy „meglepetés…!” de persze nem történt meg. Helyette csönd volt, csak a fák suhogtak halkan, amikor egy-egy nagyobb szellő suhant át a havas ágak között.

Nagyon hideg volt, de végre már nem havazott, aminek most az egyszer Zoé valóban örült. Így is majdnem térdig ért a hó, ami az utat is teljesen befedte. A lány abban sem volt biztos, hogy jó felé megy, ezért arra haladt, amerre nem voltak olyan sűrűk a fák, remélve, hogy nem tér le az ösvényről. Az első 50 méteren viszonylag biztos volt a dolgában, utána viszont egyre keskenyedett a sáv, amelyen haladt, és egyre nehezebb volt kitalálni, hogy merre vezet az út. Éppen ettől tartott.

A saját, hóban ropogó lépteinek hangját leszámítva, továbbra is csend vette körül. Zoé gondolatai elkalandoztak. Mennyire izgatottan várta ezt a hétvégét. Sokáig készült rá, napokig aludni sem tudott már előtte. Helyette éjszakánként újra meg újra számba vett megannyi lehetőséget, millió forgatókönyvet, igyekezett felkészülni arra, ami majd vár rá, de erre a változatra egyáltalán nem gondolt. Hol a fenében lehet David…?! Megtámadták? Elrabolták? Vagy talán csak megsejtett valamit és azért tűnt el? Nem, az nem lehet…



Ám egyszer csak egy nagyot reccsenő ág térítette magához. Zoé összerezzent és ijedten szorította a kezében lévő baltát. Mozdulatlanná dermedve figyelt, még a lélegzetét is visszatartotta. Vadul pörgő pulzussal próbálta felfedezni a zaj okozóját. Hirtelen egy apró kis test mozgására lett figyelmes a fán: egy mókus ugrált az ágak között. Ennek nem kellene ilyenkor téli álmot aludnia…?!

Zoé kissé megnyugodott és lassan haladni kezdett tovább előre, majd egy pillanatra újra megállt. Nem tudta eldönteni, hogy merre menjen. Idefelé jövet is ennyire sűrűn nőttek a fák az út mellett? Vagy észrevétlenül mégis letért az ösvényről? Sajnos bárhogy próbálta felidézni, nem tudta. Annyira más volt akkor még minden, nem gondolta, hogy a hó ennyire átformálja a tájat.

Ráadásul akkor inkább Davidet figyelte. Azt, ahogy elszántan vitte a táskákat és egy kicsit sem fáradt el. Erősnek és élettelinek tűnt. Láthatóan büszke magára, hogy ennyire frappánsan kitalálta és megszervezte a hétvégét. Fel sem merült benne, hogy a dolgok akár egészen máshogy alakulnak, mint ahogy eltervezte. Magabiztos volt. Idegesítően magabiztos…

Zoénak egyszerre Lora jutott eszébe. Biztosan aggódik érte. Az volt íratlan szabály köztük, hogy nagyjából mindig képben legyenek, hogy hol van éppen a másik. Vigyáztak egymásra. Ha pedig elutaztak, akkor kötelező jelleggel bejelentkeztek megérkezéskor, és időnként hírt adtak magukról az ottlétük alatt is. Most erre nem volt lehetősége. Ráadásul nyilvánvaló volt az is, hogy Lorának nem tetszett, hogy alig beszéltek az elutazása előtt. Ez most így alakult. Zoé így alakította. Nem véletlenül.

A lány érezte, hogy egyre fáradtabb. A lába már nagyon fájt, ahogy hatalmasakat kényszerült lépni a hóban – mintha csak vízben gyalogolna – és kezdte elveszteni az időérzékét is. Elfelejtette megnézni a telefonján, hogy mikor indult el. Úgy érezte, hogy ha nem tért volna le az útról, már rég oda kellett volna érnie az autóhoz. Szinte biztos, hogy eltévedt. Eljött az idő, hogy ismét bekapcsolja a mobilját, amit alapvetően nagyon féltett a lemerüléstől. A telefon kínzóan lassan tért magához, Zoé legszívesebben belevágta volna a hóba türelmetlenségében. Amikor végre bekapcsolt, a lány forgott vele egy kicsit, magasba emelte, próbálta megtalálni az irányt, ahonnan végre akad egy kis térerő, de megint csalódnia kellett.

Fázott, éhes volt és pisilnie kellett. Ez utóbbitól tartott a legjobban, mert egyrészt rengeteg ruha volt rajta, másrészt egyáltalán nem akart ezektől megszabadulni. Jelentős méretű bokrot sem látott sehol, de mivel rajta kívül vélhetően nem volt itt senki és semmi más – leszámítva a mókust – tulajdonképpen nem is volt rá szüksége.



Furcsa módon úgy érezte, hogy már nem fél annyira az erdőtől, mint amikor elindult, azt pedig határozottan igyekezett kizárni az elméjéből, hogy bármilyen emberi vagy állati ragadozó lesne rá. A hóban nem voltak nyomok, csak azok, amiket ő hagyott. Tökéletesen egyedül volt.

Azért óvatosan körülnézett mielőtt nagy nehezen kivergődött a három nadrágjából, és leguggolt egy fa tövében. Csak remélni tudta, hogy nem fog ettől a mutatványtól felfázni. Abban pedig még inkább bízott, hogy nem éppen most bukkan elő valaki mégis a fák közül. Zoé utálta az ilyen puritán körülményeket. Normális toalettre vágyott, vagy legalább olyanra, mint amilyen a munkahelyén volt.

Erről most eszébe jutott Olga, aki nagyjából fél éve került abba az orvosi rendelőbe, ahol Zoé is dolgozott. Először kifejezetten ridegnek és távolságtartónak tűnt. És olyan furának. Egy idő után Zoé azt is észrevette, hogy a fiatal nő titokban őt figyeli. Amikor ránézett, mindig zavartan elkapta a tekintetét. Roppant zavaró volt. Azonban az élet néha érdekesen alakul, Olgával kapcsolatban pedig különösképpen. Ki gondolta volna, hogy végül ilyen szoros lesz a kapcsolatuk? Zoé pontosan tudta, hogy a lány mindent megtenne érte és azt is, hogy most valószínűleg éppen annyira várja a hívását, mint Lora. Olga és Lora… Nem ismerik egymást, de nyilvánvaló, hogy soha nem lennének barátnők. Éppen ellenkezőleg.

Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Gyorsan felrángatta magára a ruháit és úgy figyelt, mint egy vadászkopó. Autó…?! Valahol egy autó megy? Felkapta a táskáját és a zaj felé kezdett el futni, már amennyire futásnak lehetett nevezni azt az inkább bakkecske ugrálásához hasonló mozgást, amit a hóban művelt. Minden idegszálával a hangra koncentrált és a távolban már látta is, hogy a fák egyszer csak ritkulni kezdenek. Végre egy utat pillantott meg! Egy igazi utat, ahol autók járnak, és ahol talán észrevehetik és segítenek neki! Egy út, ami vezet valahová!

Sikerült odavergődnie, és látta, ahogy tovarobog az a fekete terepjáró, aminek a hangját meghallotta. Kiugrott az útra és vad integetésbe, hadonászásba kezdett. Közben persze átfutott az agyán az is, hogy vajon jó ötlet ez egyáltalán? Fogalma sincs róla, hogy ki ül az autóban, stoppolni pedig amúgy sem veszélytelen dolog. Még a városban sem, pláne itt, az isten háta mögött, ahol bármi megeshet, hiszen nincs tanú, nem látja senki más, csak a fák.

Az autó azonban csak ment tovább, nem állt meg, valószínűleg egyáltalán nem vette észre a mögötte az úton ugráló lányt.  Zoé kezdte lassan leeresztette a kezeit és arra gondolt, hogy talán jobb is ez így, inkább előveszi a telefonját, ellenőrzi a térerőt, ekkor az autó mégis csak lefékezett, majd lassan elkezdett visszatolatni.

Az online regény további részei



http://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2019/01/regeny-erdo-1024x733.jpghttp://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2019/01/regeny-erdo-250x250.jpgAntal Viktóriaonline regényonline regényZoé bezárta maga mögött a faház ajtaját és elindult azon a kis úton, amiről azt remélte, hogy visszavezet David autójához. Még utoljára hátra nézett, mintha azt várná, hogy a férfi egyszer csak mégis előugrik a ház mögül azzal, hogy „meglepetés…!” de persze nem történt meg. Helyette csönd volt, csak...Gasztronómia, életmód és ami még belefér