Egy indokolatlanul szépnek ígérkező szombat délután az a borzasztó ötletem támadt, hogy elkísérem a férjem egy autós találkozóra.

Mivel a programot egy bevásárlóközpont a parkolójába szervezték, gondoltam legrosszabb esetben olvasok a kocsiban, vagy bemegyek a plázába és nézelődök egy kicsit.

Mondanám, hogy vásárolgatok is, de van egy olyan anti-női szokásom, hogy leginkább csak élelmiszerboltokban rendezek ámokfutást – ott viszont nagyon – de például cipőt és táskát venni kifejezetten utálok. Tudom, a női nem szégyene vagyok, hallottam már eleget a barátnőimtől. 

Amikor odaértünk, a társaság jó része már a helyszínen feszített a saját autója mellett. Volt néhány nő is a sok férfi között; ők zavartan álldogáltak, kissé kétségbeesett mosollyal az arcukon, látszott rajtuk, hogy nagyjából most körvonalazódik bennük, hogy mi a fenét keresnek ott.

Én köszönés után egyből visszahelyezkedtem az autóba, elővettem a kis könyvolvasómat, de még mielőtt belemerülhettem volna, a mellettünk parkoló kocsiból megszólított az egyik találkozóra érkező pasas barátnője. Aztán csak mondta, mondta és mondta…

Rövid időn belül tudatosodott bennem, hogy egyrészt kifejezetten antiszociális hangulatban vagyok, másrészt, hogy ez a nő meg pont ellenkezőleg, így esélyem sem lesz tovább olvasni. Lemondóan eltettem a könyvolvasót. Mivel már az első néhány perc után rájöttem, hogy két külön világ vagyunk – ő a Vénuszról jött, én meg a külvárosból, vagy hogy is van ez   ̶a̶ ̶h̶ü̶l̶y̶e̶s̶é̶g̶ – ezért gondoltam, hogy jöjjön a B terv: irány a bevásárlóközpont!

Fejfájás csillapító vásárlására hivatkozva elköszöntem tőle, de ez így persze túl egyszerű lett volna. Ő is azonnal kipattant az autóból és közölte, hogy velem tart. Hiába vettem gyorsra a tempót, valahogy mégis csak tipegett utánam a hihetetlen sarokkal bíró topánkájában, amiben láthatóan még lassan menni is csak nehezen tudott volna.

Beértünk az épületbe, miközben csak mondta, mondta és mondta tovább, levegőt se nagyon vett. Leginkább arról panaszkodott, hogy állati fáradt. Este 6-ig dolgozik, utána már olyan kevés ideje marad pihenni. Még hétvégén is dolgoznia kell hébehóba, pedig azt nyilvánvalóan a láblógatásra találták ki.

Főzni szerencsére nem szokott, neki tökéletesen megfelel a munkahelye melletti pékségben kapható sütemények, meg amúgy is: fogynia kellene.

Tényleg, ismerem azt a fogyasztószert, amit a tévében is reklámoznak? Tudom melyik? Biztos tudom! Választ se várt persze, már mondta is tovább, hogy neki nincs türelme edzeni, meg koplalni, amúgy se eszik sokat, csak azt a néhány péksüteményt minden nap, de hát a genetika… A fogyasztószert viszont már megrendelte, két hét alatt lejön az a tízes. Hogy ez így nem túl egészséges? Ilyet ne is mondjak neki, tudni se akarja! Jó és kész, ne bombázzam már negatív impulzusokkal! Azt kell mondani, hogy jó lesz és az is lesz!

Szóba került a kor is. Szerintem hány éves? Na, de tényleg, mondjam már meg, hogy mennyinek tippelem, de őszintén! Nehezen válaszoltam, mert alapvetően korombelinek, a társalgása alapján viszont inkább 14-nek gondoltam, úgyhogy közé lőttem, azt mondtam, hogy 30.



Ugye, ugye, hogy nem tűnik 38-nak! Pedig annyi, de hát jól néz ki, ez tény – állította magáról, amin ismét elcsodálkoztam. Van önbizalom, azt biztos, de hát az kell is a mai világban, nem győzik eleget hangsúlyozni az önfejlesztő klubok a helyi művelődési házakban.

Tétován megkérdeztem, hogy vannak gyerekei? Gyerekei…?! Dehogy! Fiatal még ehhez! Most a karrier a fontos! Irodai asszisztens egy bútornagykernél. Majd talán 2-3 év múlva elgondolkodik a gyerek témán.

Amúgy én hány éves vagyok? – most először érdeklődött rólam, eddig kizárólag róla beszéltünk, illetve leginkább ő beszélt magáról. 40 leszek, két gyerekem van. Már…?! Azt a mindenit, nem is gondolta volna! Az egyik már 12 is elmúlt? Jó korán kezdtem…

Persze majd ő is akar gyereket egyszer, illetve talán nem is. Hogy őszinte legyen, baromira idegesítik a kölykök. Meg ideje se lenne rá, hiszen magára is alig van. Mindig van valami, tegnap „fodrihoz” ment munka után – esküszöm, hogy ezt a szót használta! – ma pedig vennie kell egy cipőt.

Megmutassam? Megmutatom! – és már kapja is elő a telefonját, lementette a képet, nehogy elfelejtse, hogy milyen szandált szeretne. Udvariasan megnéztem. Pont olyan, mint amilyen a lábán van, legalábbis nekem ugyanolyannak tűnt, de én nem értek hozzá.



Itt is van a cipőbolt, ugorjunk már be gyorsan! – és már bent is volt, én meg már minden mindegy alapon utána mentem. Megtalálta a cipőt, felpróbálta és hosszan forgatta a lábfejét a tükör előtt. Őrült hosszan. Közben kifejtette, hogy ő csak nagyon, nagyon magas sarkúban tud közlekedni, úgy megszokta már, hogy lapost képtelen lenne hordani.

Aztán felpróbált még egy tök ugyanolyan cipőt, majd arra jutott, hogy mindkettőt megveszi, mert annyira egyediek, hogy vétek lenne otthagyni őket. Én nem veszek semmit? Nem, köszönöm, nekem van elég cipőm. Viszont azt a gyerek cipőt megnézem, lassan megint venni kell nekik, gyorsan kinövik őket.

Hát igen, sok a gond a gyerekekkel, ő is így látja, ezért sem szeretne. Most még legalábbis biztosan nem. Hallom ezt, hallom? Hogy ordít ott is egy!  Egyáltalán hogy lehet bevásárlóközpontba gyerekeket hozni…?! Nem veszik észre a kedves anyuka, hogy mennyire zavarja ez a többi vásárlót…!? Hát persze, hogy nem, pont ez a baj ezzel a világgal, az emberek olyan önzők!


http://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2017/07/worried-2310879_960_720.pnghttp://www.ceruzabab.hu/wp-content/uploads/2017/07/worried-2310879_960_720-150x150.pngAntal Viktóriaszínesgyerek,parkapcsolat,szulo,vasarlasEgy indokolatlanul szépnek ígérkező szombat délután az a borzasztó ötletem támadt, hogy elkísérem a férjem egy autós találkozóra. Mivel a programot egy bevásárlóközpont a parkolójába szervezték, gondoltam legrosszabb esetben olvasok a kocsiban, vagy bemegyek a plázába és nézelődök egy kicsit. Mondanám, hogy vásárolgatok is, de van egy olyan anti-női szokásom, hogy...Gasztronómia, életmód és ami még belefér