Gyerekkorom óta nagy kedvencem, sőt még arra is emlékszem, hogy volt egy vers az Ablak Zsiráfban is egy gesztenyeárus néniről. Az imént rákerestem, mert már nem emlékeztem rá, hogy miről is szólt, de sajnos annyira nem vidám a vége, úgyhogy inkább mégsem másolom be. Maradjunk helyette a sült gesztenyénél, az vidámabb dolog, főleg, ha jól van elkészítve.
Nálam a bevált a módszer, ha a gesztenyét pár órára beáztatom hideg vízben (2-re minimum, de akár egy éjszakára is lehet). Jól lepje el a víz. Az a jó gesztenye, amelyik nehéz, ezért a vízben is elsüllyed. Amelyik feljön, az több, mint valószínű, hogy nem lesz jó. Amikor megunjuk, szedjük ki a vízből és vágjuk be. Igyekezzünk csak a héját, a belsejét nem. Használjunk éles kést, de vigyázva, mert csúszik. Én konyharuhára szoktam tenni és úgy vágom fel, így valami stabilabb.
Ha meg van, tegyük egy tepsibe, amit én alufóliával is ki szoktam bélelni, így nem lesz utána problémás a mosogatás sem. Öntök alá mindig egy kevés vizet is, néhány evőkanálnyit. Mehet is be a jó forró sütőbe, legalább 200 fokra, de 220 is simán lehet. Egészen addig kell sütni, amíg szépen ki nem nyílik. Ha bizonytalanok vagyunk, egy hegyes végű késsel bökjük meg. Ha simán belecsúszik, akkor puha, lehet érezni. Szedjük ki, hámozzuk meg és együk. A gesztenyeárus nénire pedig inkább nem is gondoljunk (kár volt rákerestem szegényre.)