Két okból készíthetjük: vagy azért, mert szeretnénk vele másokat megajándékozni, vagy pedig azért, mert szeretnénk vele magunkat megajándékozni. Mindkettő nemes cél, ez nem vitás.
Hozzávalók:
20 dkg csonthéj nélküli mandula
20 dkg porcukor
0,5 dl víz
Először leírom a nehezített verziót, azaz azt, ha egész mandulánk van, amin ráadásul még vidáman rajta mosolyog az a kis barna, vékony héja – a csonthéj alatti – amit nekünk bizony le kell róla vetkőztetnünk.
Ezt úgy tehetjük meg, ha kegyetlen módon forró vízbe dobjuk a szemeket és körülbelül egy percig benne is hagyjuk. Amikor már kellőképpen beijedtek szerencsétlenek, akkor horgásszuk ki őket, ilyenkor már engedelmes és könnyedén le lehet rántani róluk a héjukat.
Fontos, hogy ezen a ponton megszárítsuk őket, ami télen nem nehéz vállalkozás: terítsük a mandulát a fűtőtest tetejére és hagyjuk ott néhány óráig.
Ha az egyszerűbb verziót választottuk, akkor eleve hámozott szemeket vettünk, így ezt a macerát már át is ugorhatjuk, és egyből elkezdhetjük a finomra őrölés folyamatát.
Ehhez szükségünk lesz valami aprítóra vagy darálóra. Én most kávédarálóba tettem a szemeket. Ennél a változatnál nem árt, ha a szükséges cukormennyiségből is adagolunk hozzá, így jobban kíméljük a berendezést. Egyszerre kis adagokat daráljunk, néha keverjük is át a berendezésben és nyomjunk rá még egy kicsit. A lényeg, hogy nagyon alapos munkát végezzünk.
A cukor felét viszont mindenképpen hagyjuk meg, pontosan ennyire lesz szükségünk ahhoz, hogy szirupot főzzünk a fél deci vízzel egyetemben. Keverjük össze a kettőt, forraljuk néhány percig és máris hívhatjuk szirupnak a keverékünket, ettől kezdve kiérdemelte.
Hűtsük szobahőmérsékletűre és fokozatosan keverjük a mandulás cukorhoz.
Ha nem a cukor másik felével daráltuk a mandulát, akkor természetesen adjuk hozzá azt is, most már minden hozzávaló legyen együtt a gyúráshoz. Nyomkodjuk meg rendesen, dolgozzuk össze, amennyire csak tőlünk telik.
Elrontani nem tudjuk, mert ha túl puha, akkor adunk hozzá plusz porcukrot, ha pedig túl kemény, akkor még egy kevés szirupot. Ha pedig túl tökéletes, akkor tudjuk, hogy készen állunk arra, hogy bonbont gyártsunk belőle.
Ehhez két út vezet: vagy kézzel gyártunk mindenféle alakzatokat, vagy pedig formákat használunk hozzá.
Ha az előbbit válasszuk, akkor essünk neki, ügyeskedjünk és gyártsuk le a formákat, ha az utóbbit, akkor először is olvasszunk meg a csokoládét.
Én most az egyszerűség kedvéért a dr. Oetker féle tortabevonót választottam, amit egész egyszerűen csak zacskóstul a mikróba kell tenni, és ha már olvadt, kivágni a sarkát és önteni.
Ha másmilyen csokit választunk, akkor forraljunk vizet, majd egy hőálló tálba tegyük fölé a kockákra tördelt csokinkat és hagyjuk, hogy a gőz fölött szépen, kíméletesen felolvadjon. Kevergessük is időnként.
Kenjük ki a formánk alját és oldalát csokival, majd néhány percre tegyük a hűtőbe. Ha megköt, akkor nyomkodjuk bele a marcipánt, majd a tetejét is kenjük be csokival. Ismét pár hűtő következik, mielőtt kifordítanánk őket a formából.
Ha viszont kézzel gyártottunk marcipánformákat, akkor mártsuk óvatosan csokiba őket (vagy csurgassuk rá először a tetejére, tegyük hűtőbe, majd fordítsuk át, ha megkötött és kenjük be a még csupasz alját is) végül hűtsük ki az egészet.
Természetesen ennek a receptnek számos variációs lehetőségét próbálhatjuk ki: tehetünk a marcipánmasszába különböző aromákat, pl. kókuszt, pisztáciát stb. de színezhetjük is. Ha elég nagy formát választunk, a marcipán közepébe tolhatunk például egész mandula szemet, konyakba áztatott meggyet vagy asztalt gyümölcsöt. Burkolásra használhatunk fehér csokoládét, megkötés előtt szórhatjuk színes cukorra vagy apróbb magvakkal. Használjuk a fantáziánkat!
Bármelyik verziót is választottuk, amikor már a marcipánok minden oldala csoki és az meg is kötött rajta, készen vagyunk, lehet ajándékozni, vagy boldogan falatozni.